Fónay Jenő
TITOKBAN SZÓLJATOK HARANGOK!

Vajon hányan kapták el Őt?
Felolvasták neki amit már tudott.

Mielőtt kivitték Ő is válaszolt.
Szólt az értelmetlenségnek.
Talán néhány szót üzent… talán
a jövőnek?

„Eljön majd a nap – jól tudom –
tíz körmötökkel kaparnátok elő.
Sosem gondolkoztok…
aztán meg már késő.
Az ítéletet visszautasítom!
– emelte fel hangját –
én vagyok a törvényes vezető…
Engem a nép ment fel
a történelem
de mit mond majd a világ?
Isten Veletek, Éljen Magyarország!”

Ezután csend lett, hosszú… percekig…
felment a Golgotára…
Őt is felszegelték a fára…

Nagy zajjal újra nyílt a cella
már jött a második…
a tőrbecsalt katona
S végül Miklós is elment
Ő volt a harmadik.

Ha nem számolom Szilágyit s Losonczyt.

Mondjátok!
Most már mindenki megnyugszik?

1958. június 16. (Reggel ½ 6)

            *

Röviddel később, reggel ¾ 8-kor

Kinyitotta az etetőnyílást, benézett tányérsapkás feje, s legkedvesebb modorában – de mit várhatok tőle? – azt mondja: „Na, hogy aluttak?”
Kösz. Válaszoltam, aztán folytatta, csak előbb vigyázón körülnézett.
– Itt kő maradnom.
– Miért? kérdeztem, – hisz már lejárt…
– A jó annyát,… valaki lefényképezte az akasztást. – A gombóc a torkomban, – Ferivel csak álltunk – … meg a fojtani akaró keserves indulat… nem engedte ki a szót, … könnyünk indult. Látta ő is.
– Melyikét? – Így! Nyögtem ki, pedig tudtam,… mert…
– Hát a Nagy Imrét. Hallani mégis,… elkeserítő fájdalom volt, valóság, mint a lándzsaszúrás.
– Akkor az Isten…ver…jen meg benneteket!! Átkozottak legyetek.
– Aztán mé’?
– Hát azé’... hogy átkozott gyilkosok!! – Ordítottam.
ő meg becsapta az etetőt, elosont, nehogy észrevegyék. Még biztosítékul elrikkantotta magát.
– Mellik az!? Mit kiáltozik!
Én már vertem a csövet, Feri lecövekelve állt az ajtónál. Most már elhitte.
„…—,…—,…—” Hallottátok – meghalt – Imre bácsi
Jött a válasz: Legyenek – átkozottak.

Sírtak a cellák.

Kisfogház, 1958